2017. május 19., péntek

1.rész -Pokolra jutás

1.rész -Pokolra jutás

William metsző fájdalmat érzett a mellkasában, ám ez megszűnt. Hirtelen csak a tomboló, őrjítő üresség fogadta. Valami olyan érzés kerítette hatalmába, amit soha nem érzett, de még is ismerte valahonnan mélyről, régről. A nagy feketeségben egy apró gyertyaláng volt társa, mely egyre nagyobbra nőtt és közeledni látszott. Mikor már tapintható közelségbe ért, akkor volt csak igazán kivehető a szörnyszerű, lobogó démon, ami kíméletlenül elragadta a férfit, annak minden szökési kísérlete ellenére is. Óriási, lángoló pofáját nagyra tátva lenyelte a ficánkoló Williamet, aki az ijedtségtől fel sem tudta fogni, hogy mi is történik vele.
Ekkor pilláit lecsukva a szörny gyomrában csak imádkozni tudott a régi istenekhez, azokhoz, melyben a népe igazán hitt és akik miatt ez az egész szörnyűség kirobbant. Aki miatt ott hagy…
„Várjunk csak! Mi is robbant ki?! Egyáltalán min is gondolkodom?! Ki vagyok én? William. „
Csak ez a név maradt neki. Mintha ez a pusztító tűz nem csak az életét, hanem a lényét is megette volna. Kiáltani akart kétségbeesetten, de nem tudta kinek kiáltson. Ezért csendbe maradt és csak kis idő múlva tért magához. Óvatosan kinyitotta a szemét, hosszú, fekete pillái alól zavartan bámult maga elé. Egy homályos arc nézett rá valamilyen kiismerhetetlen és gúnyos mosollyal. A kép hamarosan kitisztult és egy női alakot vett ki a félhomályban.
-Na, végre magadhoz tértél Csipkerózsika! Már azt hittem itt kell őriznem az álmod száz évig. – mondta megvető pillantással a nő.

-Hol vagyok?-nyögte William elhaló hangon.
A nő ekkor széles mosollyal belebámult a férfi képébe és csak ennyit válaszolt:
-Üdvözöllek a Pokol kapujában Picinyem! – fülsüketítő, őrült vihogásba kezdett, amikor William elnyúló, torz arckifejezését meglátta. Aztán arca hirtelen megfeszült, erőt vett magán és lenyugodott. William is próbált így tenni, noha ő a döbbenetet és a félelmet akarta leküzdeni magában.
Némán bámultak egymásra egy percig. William jól végigmérte a különös szerzetet. Nagy, kékesen csillogó, bársonyszerű anyaggal takart szarvai, hatalmas karmai, óriási szárnyai és vöröslő szemei ellenére is igazán vonzó teremtés volt. Hosszú nyaka, puha, finom bőre és derékig érő mogyoróbarna göndör haja volt. Vörös ruháját és csizmáját karmok díszítették.
-Ha kilegeltetted a szemed rajtam, akkor utána mehetünk is. –mondta a csendet megtörvén a pokoli szerzet és nagy, vöröslő szemeit csúnyán rámeresztette Williamre, aki megrettent egy kicsit és felpattant. Ekkor vette csak észre az óriási kaput, melyen egy hosszú felirat volt olvasható:

„Én rajtam jutsz a kínnal telt házba,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,
csupán örökkel és örökké állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” /Dante-Pokol/

William a feliratot elolvasván rájött, hogy ez tényleg a valóság és ő most valamiért a Pokolra került és ez a lény nem csak üdvözölni jött őt, hanem elkísérni valamelyik bugyorba, és ott örökké szenvedésbe taszítani a lelkét. Ekkor nyilallott bele az érzés, hogy meghalt. Azonban több elmélkedésre nem jutott idő, hideg karmok ragadták meg és a hatalmas kapu méretéhez méltó, szívszorító nyikorgással tárult ki előtte, melyen a démoni nő tuszkolta be.
Ott várt rájuk egy lépcsősor, mely egy folyóparthoz vezetett, ahol egy gondolaszerű csónak várt rájuk, melybe be is szálltak. Különös volt, mert senki nem evezett és senki nem irányította, még is olyan volt, mintha tudatosan arra menne, amerre kell.
Minden szürke és fekete volt és ezt a monoton sötétséget csak az ízlésesen elhelyezett fáklyákon lobogó lángok törték meg. Minden olyan rendezettnek tűnt, valahogy William nem így képzelte el a Poklot. Nézelődését egy furcsa kis szerzet megérkezése szakította félbe. Úgy nézett ki, mint egy nagy fejű kis bika. Nem lehetett nagyobb egy róka kölyöknél, béna kis szárnyaival sebesen szelte a levegőt és csaholó hangot kiadva ugrott egyenesen a nőre. Meglepő öröm tört ki a démoni nőszemélyből, vakargatni kezdte a kis csaholó bikaszerzetet. Végül valahogy összeszedte magát és William felé fordult a csónakban.
-Ő itt Sátánka. Afféle háziállat. Miután legyőztem a Sátánt csak ennyi maradt belőle.
-Hogy mi?! Legyőzted a … de várjunk csak! Akkor itt te vagy…
-…a vezető. –vágott bele William szavába a nő nagy büszkeséggel kimondva ezt a szót.
William tényleg nem értette, hogy mi folyhat itt. Ez a nő legyőzte a Sátánt és a megmaradt valamit belőle házi kedvencként tartja. Épp magyarázatot akart követelni, de mintha a nő megsejtette volna az akaratát, így szólt:
-Én Himitsu vagyok, a Pokol úrnője. 400 éve győztem le a Sátánt és vettem át itt az irányítást. Azóta sok mindent megváltoztattam. Sátán mindig az emberek elképzelései és elvárásai szerint szervezte a Poklot, de én máshogy teszek. Nincs káosz, nincs mocsok és mindennek és mindenkinek meg van a helye és a szerepe. A büntetés sem olyan, mint eddig. Nincs minden egyes szegletben egy szenvedő, bűnös lélek. Átcsoportosítottam őket, mert elegem volt abból, hogy mindenhol nyöszörög valaki.  De majd úgy is meglátsz mindent. – olyan hűvös nyugalommal mondta ki ezeket a súlyos szavakat, hogy Williamnek végig futott a hideg a hátán. Sokkal ijesztőbb volt ez a kiismerhetetlen, nyugodt, olykor még is őrült nőszemély, mint bármilyen tomboló szörnyeteg.
A hajó lassan haladt lefelé a fekete folyón, egyre beljebb haladva a Pokol mélyére. Kis idő múlva egy fekete tövisekkel szegélyezett partrészhez értek, ahol a csónak kikötött. Himitsu könnyedén libbent ki a csónakból és úgy lelkendezett, mint egy kisgyerek, aki a szobáját mutogatja a vendégnek. Végül William is kikászálódott a hajócskából, ami szépen visszafordult és kis idő múlva el is tűnt a fekete vízen. A férfi meredten bámult utána, mert valahogy sejtette, hogy ez volt az utolsó útja.
-Ha hajókázni támad kedved, hívd ide nyugodtan. Nem szereti az idegeneket, de ha adsz neki egy kis szárított patkányt, hamar a barátod lesz.
-Még is kiről beszélsz?-döbbent meg William.
-Hát a csónakról! Gondynak hívják és ő az én magáncsónakom. Érezd magad megtisztelve, hogy megengedem, hogy máskor is rajta utazz! Ezt senki nem teheti meg rajtam kívül. Jó, mondjuk itt mindenki bűnös. Kivéve téged… -mondta sejtelmes vigyorral az arcán Himitsu.
De mielőtt William rákérdezhetett volna, észre vett egy utat a tövisek között. E mellet az út mellett a töviseken égszínkék rózsák nőttek és egy gyönyörű építményhez vezettek. Williamnek ismerős volt valahonnan, de nem tudta biztosan, hogy honnan. Himitsunak feltűnt a tűnődés a férfi arcán és vidáman így szólt:
-Gótikus stílus. A Saint Chapelle mása. Tudom, elég groteszk, hogy a Pokol úrnője egy gótikus templom másában él, de nem tehetek róla… Imádom a művészeteket. És mielőtt megkérdeznéd nem, nem irtózom a templomoktól. Az itteniek meg azt se tudják mi az, így nem is tudnak tőle félni.- mondandója végén elkacagta magát, de most valami őszinte és aranyos vihogás volt az előbbi őrült hörgéshez képest. Valamiféle bájt kölcsönzött ez a kislányos megnyilvánulás a Pokol szigorú és kegyetlen úrnőjének. Williamnek akaratlanul is egy csalfa mosoly költözött a szája szélére és csak nézte a gótikáról áradozó démoni nőszemélyt. Fél órás monológja után beinvitálta a kastélyszerű épületbe és körbevezette.
-Itt van az én lakosztályom.-mutatott az első emeleti folyosóra.
-Nos, nem engedem, hogy itt lakj, de csinálhatok neked egy külön lakrészt. –ezzel a lendülettel felemelte karjait, hátán a szárnyai megfeszültek. A levegő izzani kezdett körülötte és valami érthetetlen nyelven mormolni kezdett egy szöveget. Az első emeleti folyosó vége kitágult, új ajtók jelentek meg és egy ízléses elválasztó fal jelezte a két laktér közötti határt.
Williamnek tátva maradt a szája és csak bámulta a hirtelen odavarázsolt szobák ajtaját. Himitsu noszogatására bejárta a gigantikus lakosztályt és a túra végén csodálattal teli tekintettel nézett a tudományára igen büszke, és ezt a büszkeséget nem leplező nőre.
-Köszönöm.-mondta őszinte hálával, de aztán az arca elkomorodott.
-Még is miért vagyok itt és miért kaptam ezt a lakosztályt a Pokol legmélyén egy gótikus templom-kastélyszerű épületben a Pokol úrnője mellett?!-fakadt ki végül belőle a kíváncsiság.
-Gyere, mindent el kell magyaráznom. –kézen fogta a férfit és felvezette a második emeletre, ahol egy egész téli kert tárult a szeme elé. Egyre inkább álomszerűnek tűnt ez az egész szituáció. Itt van a Pokol legmélyebb bugyrában, egy gyönyörű démonnal annak a monumentális palotájában. Valahogy az egész nevetséges de egyben ijesztő is volt.
-Látod, mindig tudok meglepetéssel szolgálni. Mint már mondottam, szeretem a művészeteket és a szépet. Attól még lehet igényes a környezetem, hogy démon vagyok. –mondta a legnagyobb természetességgel, mintha ez magától értetődne.
Ekkor az inasért, Danteért kiáltott, aki meglepő gyorsasággal tálalt meg a télikert közepén elhelyezett kis asztalkára. Helyet foglaltak és Himitsu egy bizarr színű teát kortyolgatott.
-Azt javaslom, hogy kóstold meg. Eleinte szörnyű íze lesz, de aztán megszokod.-mondta , és elé tolt egy tál neon zöld színű süteményt. William nem akart illetlen lenni, főleg nem a Pokol úrnőjével szemben, így aztán vett a sütikből és beleharapott. Olyan íze volt, mint amilyen szaga van a ló húgynak. Próbálta letuszkolni a torkán, de az megakadt. Himitsu intett Danténak, aki egy tálat tartott a férfi elé és abba köpte a borzalmas étket. Hálás tekintettel  meredt az inasra és végül elnézést kért.
-Ugyan, majd megszokod. Attól, hogy halott vagy, a lelkednek muszáj táplálkoznia. Csak ostoba tévhit, hogy a holtak nem éheznek. Még Fent is éhesek azok a glóriás jószágok. Viszont az ő sütijük édes…-és erre a gondolatra elszomorodott, lebiggyesztette a száját és ismét úgy festett, mint egy duzzogó kislány. William kifejezetten aranyosnak vélte Himitsunak ezt az oldalát. Ám nem sokáig láthatta ezt az arcot, ugyanis hirtelen elkomorult a tekintete és a vörös szempár ijesztően meredt a férfira.
-Na, de térjünk a lényegre-köszörülte meg a torkát a démoni nő.
-Azért hoztalak ide, mert egy különleges eset vagy. Ha nem lennél az, már rég vasvillával szurkálnának a démonjaim valamelyik bugyorban.
William tudta, hogy itt az igazság pillanata. Azt remélte,hogy jó hírt kap, hogy tévedés történt és haza mehet.  De hova? Mi a hazája? Ki ő? Ezek a kérdések nem hagyták nyugodni. Feszülten figyelte a nő magyarázatát, hátha megtud az eddigi életéről valamit. Na, meg persze a haláláról is…

Folytatás következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése